Őszintén a strandkendő mögül: úton a testem elfogadása felé

A kisbabánk érkezése előtt a nyaralás számomra a jelenlétről, a kettesben töltött minőségi időről és a pihenésről szólt. Életünk első családi nyaralására viszont már a bepakolásnál érzem, hogy a csomagjainkkal együtt valami mást is elviszek magammal: az oly gyakran felszínre törő, néma bűntudatot. Vékony alkatom ellenére sosem volt zökkenőmentes kapcsolatom a testemmel, ami a várandóssággal és a szoptatással bekövetkezett változások (görnyedt testtartás, medence túlzott előrebillenése és a farizom inaktívvá válása) miatt jelenleg is döcögős, de igyekszem más szemmel nézni magam, és dolgozom a testem funkcionális gyógyulásán.

Végre nyaralunk, és én szorosan magam köré tekert strandkendővel ülök a napágyon a medence partján. Figyelem és irigylem a férjem, ahogy önfeledten játszik a babánkkal a vízben, miközben a fejemben egy halk, de kegyetlen hang folyamatosan leltárt tart. Számolja a bőrömön a terhességi csíkokat, figyelmeztet, hogy húzzam be a hasamat, és szól, hogy a görnyedt tartásom miatt inkább ki se bújjak a törölköző biztonságos takarásából. Ha megkívánok egy fagyit, az élvezet helyett ismét megszólal a szigorú belső hang: ettől csak még puffadtabbnak tűnik majd a hasam. Ilyen gondolatok közt telt a nyár eleji nyaralásunk, hazatérve persze rögtön megbántam, hogy engedtem ezt az érzést elhatalmasodni rajtam ahelyett, hogy igazán kiélveztem volna ezt az időszakot hármasban.

Hányszor futjuk még le ezeket a mérgező gondolatokkal terhelt köröket? Mit veszítenek a szeretteink azzal, hogy szégyenkezve próbálunk észrevétlenek maradni a saját nyaralásunkon?

Sokszor magamat is vissza kell rántanom ebből a spirálból, mert amíg a saját megváltozott testemmel viaskodom, a gyermekem valami egészen mást él át. A kisbabám nem azt fogja megőrizni az emlékeiben, hogy feszes volt-e a hasam a fürdőruhában, ő arra fog emlékezni, hogy az anyukája vele nevetett-e a vízben vagy csak árnyékként ült a parton a kendőjébe burkolózva. Ismét megfogadtam magamnak, hogy következő alkalommal másként lesz, azonban ezúttal a kisfiamnak is ígéretet tettem, hogy igyekszem érte jobbá válni ebben, hogy amikor nagyobb lesz, kedves legyen a saját, és majd a felesége testéhez is. Végtére is ő az, aki a puszta létezésével minden egyes nap emlékeztet arra, hogy nincs jogom szégyenkezni a testem miatt, hiszen egy csodát alkotott.

Gyakrabban kell tudatosítanom magamban, hogy ez a test, melyet sokszor bántottak és bántottam nem hibázott és nem romlott el. A testem egy teljes emberi életet formált meg, táplált és hordozott, majd világra hozott és ez óriási munka, amire büszke vagyok. A tükör előtt állva mostanában egyre gyakrabban elhiszem, hogy nem szégyellni való nyomokat viselek magamon, hanem egy hőstett lenyomatait.

Ahogyan a hétköznapoknak, úgy a nyaralásnak sem az önsanyargatásról kellene szólnia, hanem gyengéd gondoskodásról, a megérdemelt pihenésről, és az örömök élvezetéről. Apró, megtartó szokásokkal – elegendő vízfogyasztással, képernyőmentes időszakkal, könnyed sétákkal, finom és tápláló ételekkel, beszélgetésekkel – ilyenkor is támogathatjuk testi és lelki jóllétünket.

Nehéz lenne egy csapásra levetkőzni hosszú évek beidegződését, és tudom, hogy a következő nyaraláson is lesznek nehezebb perceim, de nem hagyom, hogy a szégyenérzet és a bűntudat beárnyékolja a családommal töltött időt. Még tanulom elengedni a strandkendőt, ellazulni és megengedni, hogy fagyival ünnepeljem magunkat, de úgy érzem jó úton indultam ahhoz, hogy egyszer majd úgy lássam magam, ahogyan a férjem lát engem.